2. fejezet

-Chris? Hé én vagyok! -mondtam és mikor meghallottam a hangját a szívem egyre gyorsabban kezdett verni.

-Hé Becca! -szólt vissza, s közben valami kaja lehetett a szájában, ami nem csoda, szinte mindig eszik.

-Át tudnál még most jönni? Fontos lenne.-suttogtam ismét a sírás határán, mire abbahagyta a rágást és lenyelte a szájában levő falatot.

-Tulajdonképpen most nem érek rá, de mi folyik itt? -a háttérben hallottam az anyukáját, aki kérlelte őt, hogy tegye le a telefont.

-Gyere át kérlek! Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy láthatjuk egymást. -nem tudtam, hogy kellene világossá tennem számára, hogy miért kell átjöjjön. Telefonon keresztül már nem akartam többet mondani, inkább személyesen szerettem volna beszélni vele. Egy rövid időre megállt a lélegzete és szinte magam láttam magam előtt a reakcióját.

-E-e-ezt hogy érted? -dadogott és vett egy nagy levegőt. -Pillanat, tartsd egy kicsit! -a háttérzaj lecsillapodott és már csak kevesebb zajt hallottam. Ha nem tévedek az anyukájával diskurált, miközben a kezével lefogta a mobil hangszóróját.

-Oké, itt vagyok! Összekapom magam és 5 perc múlva ott vagyok! -motyogta izgatottan mielőtt elbúcsúztam és vonalat bontottam. A mobilomat az íróasztalomra helyeztem, aztán lementem a nappaliba. Mindeközben anyukám a konyhában mosogatott a bátyám a szobájában tartózkodott és apukám pedig valószínűleg próbált engem elkerülni nehogy megint rákezdjek.

Beláttam, hogy ez nem az ő hibája, ennek ellenére csalódott voltam, hogy nem volt beleszólása. A szüleimnek a költözés kevésbé tűnt megterhelőnek, hiszen az ő barátaik már felnőttek és ők könnyebben tudják ezt kezelni, de az én koromban már ezerszer nehezebb. Mindenekelőtt, ha az embert óvodás kora óta ismerik, akkor sokkal jobban elfogadják. A barátaim már mindent tudnak rólam, de Angliában csak egy ismeretlen német lány voltam amivel nem tudtam mit kezdeni. Már pontosan láttam magam előtt, hogy majd ott az új osztályom nem fog rólam gondoskodni és, hogy diszkréten kirekesztenek engem.

-Rebecca segítenél nekem törölgetni? -hívott anya. Csak sóhajtottam egyet és odasiettem hozzá, hiszen úgy volt, Chris bármelyik pillanatban megérkezhet.

-Oké. -mormoltam, majd a kezembe kaptam egy törlőkendőt és szárazra töröltem két poharat, valamint három tányért. Anya éppen megint Angliáról kezdett el beszélni, mikor abban a pillanatban csengettek. Mire egy zavart pillantást vetettem az órára.

-Ez Chris! -mondtam és elhagytam a konyhát. Nehezemre esett a szüleimmel normálisan beszélgetni és talán jó volt, hogy most végre valaki mással tudtam erről társalogni. Az ajtóhoz rohantam és megláttam Chris-t motorsisakkal a lépcsőn amitől nevetni kezdtem.

-Hé! -mosolygott és odalépett hozzám, mire én befészkeltem magam a karjai közé. Kezeimet a nyaka köré fontam és az arcomat a vállába fúrtam. Csak mozdulatlanul állt aztán viszonozta az ölelésemet.

-De akkor mi a baj? Hogyhogy nem láthatjuk többé egymást? -kérdezte, mikor már a folyosón voltunk és a dzsekijét vette lefele.

-Majd odafent elmagyarázom, menjünk a szobámba! -motyogtam. Anyukám a konyhából kiabált nekünk és röviden köszöntötte Chris-t, aki erre csak barátságosan nevetett. Addig én megragadtam a kezét és húztam őt magam után. Nem akartam, hogy még az utolsó alkalmunkat is elvegye azzal, hogy kiselőadást tart.

Fent lefeküdtünk az ágyamra, miután magunkra zártam az ajtót. Fejemet a mellkasára helyeztem, miközben ő a védelmező karjaiban tartott. Imádtam ezt az érzést, egyszerűen leírhatatlanul szép volt.

-Na mesélj! Mi a baj? -erősködött, miközben lassan vonalakat húzott végig az ujjaival a karomon.

-Sajnálom. -suttogtam, miközben mélyen a szemeibe nézve. -Szombaton Angliába repülünk. -mire összeráncolta a homlokát.

-És mi ebben olyan rossz? De hogyhogy, hiszen a nyári szünet csak egy pár hét múlva kezdődik.

-Nem nyaralni megyek, vagyis nem úgy. -féltem közvetlenül elmondani neki. Nagyon szeretett engem és megfogadtuk egymásnak, hogy egészen addig együtt leszünk, amikor is már nem tudunk együtt több akadályt legyőzni és egymást támogatni. De ez most egyszerűen más volt.

-Akkor mondd el, hogy mit csinálsz majd ott! Olyan rossz csak nem lehet. A telefonon teljesen drámaian hatott -kérlelt. 

-Londonba költözünk! És nekem is mennem kell! -a szavaim hűvösen csengtek, szinte kísértettek, alig tudtam bevallani. Erre csak nyelt egyet. Száját szólásra nyitotta, de nem mondott semmit. Szemein látszott az izgatottság miattam majd kicsit oldott az ölelésen, hogy felegyenesedhessen. Az ágyam szélére kucorodott  majd arcát a tenyerébe temette és én még mindig feküdtem, míg ő szinte kővé vált.

-Ez most... egy rossz vicc? -nevetett, miközben tudta, hogy komolyan beszélek. -Becca, ez...hogy...mi...-kezdte ismét. Rám nézett, de még sosem láttam őt ennyire kiakadva. Kis idő múlva magamhoz tértem majd odamentem hozzá, átöleltem és homlokomat az övének támasztottam. Ki voltam készülve. Pontosan ilyennek képzeltem a reakcióját.

-Mióta tudod? -suttogta, miközben egy könnycseppet ejtett.

-Körülbelül úgy egy órája. -nem tudtam a szemébe nézni különben bőgni kezdtem volna. A kijelentésem után ismét megrázta a fejét.

-De ez hogy képzeled, mi lesz velünk? -hitetlenkedett.

-Ugye te most nem gondolod komolyan, hogy én vagyok a hibás? -zokogtam. -Chris én ezt nem akarom, legszívesebben itt maradnék, de ez nem megy. Nehéz lesz, de megoldjuk, ebben biztos vagyok. Valahogy.

A fejét ismét felemelte és hagyta, hogy az ölébe másszak, s közben a lábaimat keresztül fontam a csípőjén.

-Bocsi, csak ez... wow. nem tudom mit mondhatnék. -dadogta. -Milyen gyakran leszel akkor Németországban? -erre csak megvontam a vállam, mentálisan már teljesen ki voltam borulva. Ha már vele beszélve ilyen rosszul érzem magam, akkor milyen lesz még a lányokkal?

-Megoldjuk. -suttogtam törékeny hangon. -Szeretlek és ezt nem tudom csak úgy eldobni magamtól. -mire egy mosoly jelent meg az arcán. Kezét lassan az arcomra vezette, arcával közeledni kezdett majd megcsókoltuk egymást. Szája közbezárta az enyémet és nyelveink óvatosan érintették egymást. Ez az érzés leírhatatlan volt és minden egyes alkalommal felteszem magamnak a kérdést, hogy érdemelhetem meg őt.

-Én is szeretlek téged! -lehelte az ajkaimra, mielőtt egy hosszú csókban újra össze nem forrtunk. Világos volt, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ilyen közel tudhatom magamhoz.

-Most haza kell mennem, különben anyukám kiakad. -mire csak némán bólintottam. -Láthatlak majd indulás előtt? Ez nem lehet még a búcsúnk. -nézett rám várakozóan.

-Holnap Larával szeretnék csinálni valamit, pénteken pakolok, de még szombaton belefér. Biztosan este repülünk szóval az egész nap előttünk áll.

-Többet nem? -erre ledöbbent és azonnal szomorúvá vált.

-Nem. Sajnálom. -s mégegyszer gyengéden megcsókolt, aztán elindult hazafelé. Nem akartam hagyni menni, legszívesebben azt szerettem volna, ha itt alszik. Most már üresnek és magányosnak éreztem magam a gondolataimmal, hogy nem tudhattam őt többé körülöttem. Hogyis élhetnék azon a szigeten(Angliában)? Visszafeküdtem az ágyamba ruhástól együtt, majd magamra húztam a takarómat és lehunytam a szemeimet, de képtelen voltam elaludni. Ugyan már az idő 10 óra volt, ahogy az anyukám gondolta ilyenkor már régen aludnom kellett volna, de ezután a nap után zűrzavar volt a fejemben.

És reggelre ez csak rosszabbá válik. A teljes baráti köröm az, akiknek azonnal csak egyszerűen búcsút kellett mondjak. Összeszorított ököllel dühösen a párnámra ütöttem. Na és Chris. Nem akartam, hogy igaz legyen, hogyan tudtam volna ebből a szörnyű rémálomból felébredni?

1. fejezet

-Nem, nem, nem!-üvöltöttem az apám arcába, aki az anyámmal és az öcsémmel az étkezőasztalnál ült.

-Rebecca nyugodj meg!-mondta nyugodt hangon, de nem bírtam tovább tartani magam.

-Hogy kérheted, hogy nyugodjak meg? Az előbb éppen azt közöltétek, hogy ezen a héten Angliába költözünk és egyelőre nem is jövünk vissza. Én nem akarok elmenni, a fene egye meg! És ne hívjatok Rebeccának!-visítottam, mire anyám az arcát a tenyerébe temette.

-Szerettem volna korábban...

-Szeretted volna? Mikor? Kértétek egyetlen egyszer is a véleményem? És a Tobias-ét?-szakítottam őt félbe és csalódottan ráztam a fejem.-Ez nagyon nem fair tőled, hogy a hülye munkád miatt tönkre teszed az életemet, utállak!

Apám időközben felállt és anyám próbált észhez téríteni.

-Tudom, hogy ez nehéz neked, de semmin sem tudok változtatni.Azonban ez nem ok arra, hogy utálj!-a könnyeim végigfolytak az arcomon és nem tudtam mit kellene mondjak. Helyette inkább elhagytam a helyiséget és felrohantam a szobámba, ahol bezárkóztam. Fejemet a párnámba temettem és szabad utat engedtem a könnyeimnek.

Üdvözöllek a frissen összezavart életemben. A nevem Rebecca Mills egy 16 és fél éves lány vagyok hosszú barna hajjal, mely majdnem a köldökömig ér. Mindig is elégedett voltam az életemmel és a családommal is remekül kijöttem, egészen a napig, amikor is minden megváltozott. Apát áthelyezték Londonba és sajnos nem volt más lehetősége.Tehát a szüleim éppen a vacsoránál osztották meg velünk, hogy szombaton el kell búcsúzzunk Németországtól és köszöntenünk kell Angliát, mint új lakóhelyünket és még elvárják, hogy örüljek ennek.

Bárcsak egy pár hónappal ezelőtt máshogy alakultak volna a dolgok és lett volna elég időm, hogy mindentől elbúcsúzzak. Végül is itt volt az összes barátom, itt jártam iskolába, itt nőttem fel és egyszerűen ez volt az a hely, ahol a legjobban éreztem magam, de a szüleim látszólag nem értettek meg semmi esetre sem, ami várható volt.

Hogy kellett volna 3 napon belül -mert szombatig még annyi időm maradt- az összes barátnőmtől elbúcsúzni és legfőképpen hogyan kellet volna elmagyaráznom a barátomnak, hogy  többé már alig látjuk egymást. Egyáltalán milyen gyakran fogunk visszajönni Németországba? Ezen gondolatok hatására csak még hangosabban zokogtam és toporzékoltam az ágyamon.

Nem tudok többé menni Tessa-val, Lara-val, és Juliana-val vásárolni és több feledhetetlen "lányos-éjszakát" csapni,  Nina-val táncolni vagy Jacky-vel kocogni. Nem tudok többet a csapatommal ping-pongozni és további díjakat bezsebelni. Hosszú ideig nem fogom őket viszont látni, de én ezt nem akarom.

De a legjobban Chris fog hiányozni. Már több, mint egy éve együtt vagyunk és sok mindenen keresztül mentünk, de még egyszer sem szakítottunk. Ő az én első barátom de vele egyszerűen minden tökéletes is. Újra felidézem az első csókunkat és hogy a jövőben már nem alhatok el többet a karjaiban, nem hívhatom fel, amikor valami bajom van  vagy hogy már nem tölthetem vele az időmet. Az életem az övétől egy teljesen más irányba vezet tovább.

Kopogtak az ajtómon és anyukám csilingelő hangja ütötte meg a fülem.
-Becca? Bejöhetek?-de én nem válaszoltam semmit. Egy kulcs fordult a zárban és anya belépett a szobámba. Döbbenten néztem magam elé.
-Mióta van nektek egy második kulcsotok?-dadogtam.
-Mindenhez van egy második kulcsunk, de ez most nem fontos!-zárta be az ajtót maga mögött, majd leült az ágyamra és felé fordultam. Kellemetlen volt ez nekem, mivel nem igazán tudtam magam tartani.
-Biztos, hogy ez most nehéz lehet neked, de ez nem ok arra, hogy így bánj apáddal!-mondta higgadtan, mire én csak némán bólintottam.
-Sajnálom...-motyogtam és próbáltam nem tiltakozni.
Kezét a vállaimra tette, majd rövid habozás után keresztülfonta rajtam
-Én sem örülök neki, de már úgysem tudunk változtatni rajta. Különben biztos tetszeni fog neked, London központjában fogunk lakni.-lelkesített, mire én bosszúsan néztem rá.
-Biztosan szép lesz nektek, de nem nekem! Az angolom nem is olyan jó, ott nincsenek barátaim, nem ismerek senkit és Chris sem lesz ott!-erre felsóhajtott.
-Biztosan gyorsan találsz majd barátokat!-győzködött. És mire van az internet? Tudod majd a kapcsolatot tartani a barátaiddal és Chris-szel is!
-Magamra hagynál most kérlek? Először is végig gondolnom, hogy kellene ezt elmagyaráznom neki.-bújtam ki a féloldalas öleléséből, felkeltem majd összefont karokkal megálltam az ablakom előtt.

Az ágyam kissé nyikorgott, az anyám léptei távolodtak tőlem és az ajtó becsukódott. Végre újra lett egy kis nyugalmam. Tekintetem kintre vándorolt, az utcára. Ránézésre az ablakom előtt közlekedő emberek ugyanolyan jól voltak, mint mindenki más. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy hamarosan már nem állhatok itt többé.
Megfordultam és a számítógépemhez mentem, hogy valami zenét kapcsoljak. Nincs különösebb zenei irányultságom, többnyire azt hallgatom, ami tetszik. A monitoron tükröződött az arcom és egy kicsit megrémültem a saját látványomtól. A sírástól a szempillafestékem teljesen elfolyt. Csak véletlenszerűen kattintgattam, majd felcsendült a Too close Alex Clare-től.
Odamentem a nagy tükrömhöz és eltávolítottam a sminkmaradványokat az arcomról. Nem igazán használok sok sminket, mert úgy érzem, hogy nincs rá szükségem. Inkább vagyok természetesen sminkelve, minthogy egy tonna smink legyen az arcomon. Egy kis púderrel elfedtem a sötét karikákat a szemem alatt és lazán kifestettem a szempilláimat. A hajamat pedig megfésültem és egy könnyed copfba kötöttem. Egy kicsit még figyeltem magam, a tükörben. Az alakommal mindig is elégedetlen voltam. Itt-ottt van rajtam felesleg és egy kevés narancsbőr. De melyik lány nem gondolkodik ilyeneken? De ennek ellenére elfogadtam magam és a kicsi idomaimat.
Egy rövid pillanatra elfelejtettem, amiről nemrég értesültem. Nincs visszaút, Angliába kell költöznünk, ez mostmár egyértelmű. Tobi velünk jön egyáltalán? Végül is ő már nagykorú! Meg kellett kérdezzem. Elhagytam a szobámat és nemsokára kopogtattam az ajtaján.

-Szabad! -válaszolt úgy 5 perccel később, egyértelmű volt, hogy ismét szerencsejátékozott. Tobias egyébként magas, vékony és rövid barna haja van. Egy hónappal ezelőtt lett 18 és már csak le kell érettségiznie.
-Na mi az? -kérdezte, miközben levette a fejhallgatóját.
-Anglia.-dadogtam.-Velünk jössz egyáltalán? -harapdáltam a számat, s kétségbeesetten figyeltem őt, mire kényelmesen hátradőlt a székében.
-Persze, ott is befejezhetem a sulit, ez megengedett. -válaszolta és én automatikusan nevetni kezdtem.
Akkor nem leszek teljesen egyedül, mert vele rendkívül jól megértetem magam.
-Na gyere ide! -mondta, majd kitárta a karjait, mire az ölébe vetettem magam és a karjaiban tartott.
-Ne vágj ilyen fejet, biztosan jobb lesz minden, mint amire gondolsz!
-Mindegyikőtök ezt mondja, de én nem hiszek ebben! -motyogtam ismét a sírás határán.
-Ha már most ilyen rosszul fogod fel, akkor ne csodálkozz, ha nem is lesz kedved hozzá! -nevetett.-Aludj rá egyet, még mindig van három napod! Nem sok, de ki kellene használnod!
-Köszi! -vele mindent meglehet beszélni és aztán mindig egyértelműen jobban érzem magam.
Visszasiettem a szobámba és elkezdtem tervezni, hogy a következő még Németországban töltött 3 napomon mit kellene tennem. Ma szerda van és fél hét. Chris-szel még nem tudok találkozni, hiszen mindkettőnknek ez lesz a legnehezebb. Holnap az iskolában elmondom a lányoknak és velük akarom tölteni az egész napot és pénteken már pakolnom is kell, mielőtt szombaton megkezdeném az új egyáltalán nem kívánatos életemet.

Prológus

Rebecca Mills egy lány majdnem tökéletes élettel, akinek Németországban kell hagynia az összes barátját és velük az emlékeket is, hiszen Angliába költöznek. Egészen pontosan a világvárosba, Londonba. Az apukáját oda helyezték át, minden más esély nélkül. Becca csak később barátkozik meg a gondolattal, azonban jól viseli majd az új kezdetet. Az iskolában majd gyorsan talál kapcsolatokat, London kellős közepén fognak élni és egy kis találkozás egy szőke sráccal teljesen felborítja az életét.

Trailer!