1. fejezet

-Nem, nem, nem!-üvöltöttem az apám arcába, aki az anyámmal és az öcsémmel az étkezőasztalnál ült.

-Rebecca nyugodj meg!-mondta nyugodt hangon, de nem bírtam tovább tartani magam.

-Hogy kérheted, hogy nyugodjak meg? Az előbb éppen azt közöltétek, hogy ezen a héten Angliába költözünk és egyelőre nem is jövünk vissza. Én nem akarok elmenni, a fene egye meg! És ne hívjatok Rebeccának!-visítottam, mire anyám az arcát a tenyerébe temette.

-Szerettem volna korábban...

-Szeretted volna? Mikor? Kértétek egyetlen egyszer is a véleményem? És a Tobias-ét?-szakítottam őt félbe és csalódottan ráztam a fejem.-Ez nagyon nem fair tőled, hogy a hülye munkád miatt tönkre teszed az életemet, utállak!

Apám időközben felállt és anyám próbált észhez téríteni.

-Tudom, hogy ez nehéz neked, de semmin sem tudok változtatni.Azonban ez nem ok arra, hogy utálj!-a könnyeim végigfolytak az arcomon és nem tudtam mit kellene mondjak. Helyette inkább elhagytam a helyiséget és felrohantam a szobámba, ahol bezárkóztam. Fejemet a párnámba temettem és szabad utat engedtem a könnyeimnek.

Üdvözöllek a frissen összezavart életemben. A nevem Rebecca Mills egy 16 és fél éves lány vagyok hosszú barna hajjal, mely majdnem a köldökömig ér. Mindig is elégedett voltam az életemmel és a családommal is remekül kijöttem, egészen a napig, amikor is minden megváltozott. Apát áthelyezték Londonba és sajnos nem volt más lehetősége.Tehát a szüleim éppen a vacsoránál osztották meg velünk, hogy szombaton el kell búcsúzzunk Németországtól és köszöntenünk kell Angliát, mint új lakóhelyünket és még elvárják, hogy örüljek ennek.

Bárcsak egy pár hónappal ezelőtt máshogy alakultak volna a dolgok és lett volna elég időm, hogy mindentől elbúcsúzzak. Végül is itt volt az összes barátom, itt jártam iskolába, itt nőttem fel és egyszerűen ez volt az a hely, ahol a legjobban éreztem magam, de a szüleim látszólag nem értettek meg semmi esetre sem, ami várható volt.

Hogy kellett volna 3 napon belül -mert szombatig még annyi időm maradt- az összes barátnőmtől elbúcsúzni és legfőképpen hogyan kellet volna elmagyaráznom a barátomnak, hogy  többé már alig látjuk egymást. Egyáltalán milyen gyakran fogunk visszajönni Németországba? Ezen gondolatok hatására csak még hangosabban zokogtam és toporzékoltam az ágyamon.

Nem tudok többé menni Tessa-val, Lara-val, és Juliana-val vásárolni és több feledhetetlen "lányos-éjszakát" csapni,  Nina-val táncolni vagy Jacky-vel kocogni. Nem tudok többet a csapatommal ping-pongozni és további díjakat bezsebelni. Hosszú ideig nem fogom őket viszont látni, de én ezt nem akarom.

De a legjobban Chris fog hiányozni. Már több, mint egy éve együtt vagyunk és sok mindenen keresztül mentünk, de még egyszer sem szakítottunk. Ő az én első barátom de vele egyszerűen minden tökéletes is. Újra felidézem az első csókunkat és hogy a jövőben már nem alhatok el többet a karjaiban, nem hívhatom fel, amikor valami bajom van  vagy hogy már nem tölthetem vele az időmet. Az életem az övétől egy teljesen más irányba vezet tovább.

Kopogtak az ajtómon és anyukám csilingelő hangja ütötte meg a fülem.
-Becca? Bejöhetek?-de én nem válaszoltam semmit. Egy kulcs fordult a zárban és anya belépett a szobámba. Döbbenten néztem magam elé.
-Mióta van nektek egy második kulcsotok?-dadogtam.
-Mindenhez van egy második kulcsunk, de ez most nem fontos!-zárta be az ajtót maga mögött, majd leült az ágyamra és felé fordultam. Kellemetlen volt ez nekem, mivel nem igazán tudtam magam tartani.
-Biztos, hogy ez most nehéz lehet neked, de ez nem ok arra, hogy így bánj apáddal!-mondta higgadtan, mire én csak némán bólintottam.
-Sajnálom...-motyogtam és próbáltam nem tiltakozni.
Kezét a vállaimra tette, majd rövid habozás után keresztülfonta rajtam
-Én sem örülök neki, de már úgysem tudunk változtatni rajta. Különben biztos tetszeni fog neked, London központjában fogunk lakni.-lelkesített, mire én bosszúsan néztem rá.
-Biztosan szép lesz nektek, de nem nekem! Az angolom nem is olyan jó, ott nincsenek barátaim, nem ismerek senkit és Chris sem lesz ott!-erre felsóhajtott.
-Biztosan gyorsan találsz majd barátokat!-győzködött. És mire van az internet? Tudod majd a kapcsolatot tartani a barátaiddal és Chris-szel is!
-Magamra hagynál most kérlek? Először is végig gondolnom, hogy kellene ezt elmagyaráznom neki.-bújtam ki a féloldalas öleléséből, felkeltem majd összefont karokkal megálltam az ablakom előtt.

Az ágyam kissé nyikorgott, az anyám léptei távolodtak tőlem és az ajtó becsukódott. Végre újra lett egy kis nyugalmam. Tekintetem kintre vándorolt, az utcára. Ránézésre az ablakom előtt közlekedő emberek ugyanolyan jól voltak, mint mindenki más. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy hamarosan már nem állhatok itt többé.
Megfordultam és a számítógépemhez mentem, hogy valami zenét kapcsoljak. Nincs különösebb zenei irányultságom, többnyire azt hallgatom, ami tetszik. A monitoron tükröződött az arcom és egy kicsit megrémültem a saját látványomtól. A sírástól a szempillafestékem teljesen elfolyt. Csak véletlenszerűen kattintgattam, majd felcsendült a Too close Alex Clare-től.
Odamentem a nagy tükrömhöz és eltávolítottam a sminkmaradványokat az arcomról. Nem igazán használok sok sminket, mert úgy érzem, hogy nincs rá szükségem. Inkább vagyok természetesen sminkelve, minthogy egy tonna smink legyen az arcomon. Egy kis púderrel elfedtem a sötét karikákat a szemem alatt és lazán kifestettem a szempilláimat. A hajamat pedig megfésültem és egy könnyed copfba kötöttem. Egy kicsit még figyeltem magam, a tükörben. Az alakommal mindig is elégedetlen voltam. Itt-ottt van rajtam felesleg és egy kevés narancsbőr. De melyik lány nem gondolkodik ilyeneken? De ennek ellenére elfogadtam magam és a kicsi idomaimat.
Egy rövid pillanatra elfelejtettem, amiről nemrég értesültem. Nincs visszaút, Angliába kell költöznünk, ez mostmár egyértelmű. Tobi velünk jön egyáltalán? Végül is ő már nagykorú! Meg kellett kérdezzem. Elhagytam a szobámat és nemsokára kopogtattam az ajtaján.

-Szabad! -válaszolt úgy 5 perccel később, egyértelmű volt, hogy ismét szerencsejátékozott. Tobias egyébként magas, vékony és rövid barna haja van. Egy hónappal ezelőtt lett 18 és már csak le kell érettségiznie.
-Na mi az? -kérdezte, miközben levette a fejhallgatóját.
-Anglia.-dadogtam.-Velünk jössz egyáltalán? -harapdáltam a számat, s kétségbeesetten figyeltem őt, mire kényelmesen hátradőlt a székében.
-Persze, ott is befejezhetem a sulit, ez megengedett. -válaszolta és én automatikusan nevetni kezdtem.
Akkor nem leszek teljesen egyedül, mert vele rendkívül jól megértetem magam.
-Na gyere ide! -mondta, majd kitárta a karjait, mire az ölébe vetettem magam és a karjaiban tartott.
-Ne vágj ilyen fejet, biztosan jobb lesz minden, mint amire gondolsz!
-Mindegyikőtök ezt mondja, de én nem hiszek ebben! -motyogtam ismét a sírás határán.
-Ha már most ilyen rosszul fogod fel, akkor ne csodálkozz, ha nem is lesz kedved hozzá! -nevetett.-Aludj rá egyet, még mindig van három napod! Nem sok, de ki kellene használnod!
-Köszi! -vele mindent meglehet beszélni és aztán mindig egyértelműen jobban érzem magam.
Visszasiettem a szobámba és elkezdtem tervezni, hogy a következő még Németországban töltött 3 napomon mit kellene tennem. Ma szerda van és fél hét. Chris-szel még nem tudok találkozni, hiszen mindkettőnknek ez lesz a legnehezebb. Holnap az iskolában elmondom a lányoknak és velük akarom tölteni az egész napot és pénteken már pakolnom is kell, mielőtt szombaton megkezdeném az új egyáltalán nem kívánatos életemet.